A közvélemény az első híreket a rendőrségi sajtószóvivőtől kapta, aki szerint a hevesi búcsúban cigányok randalíroztak, majd rendőrökre támadtak, „röpködtek a sörösüvegek és a székek.” 

A Magyar Nemzet az események utáni napokban idézte a hevesi fideszes polgármestert, aki szerint: „eddig sem kellett ahhoz nagy dolognak történnie, hogy a romák egymásnak essenek.” A helyi cigányokat oly módon jellemezte, hogy „mintegy kétezer roma él Hevesen. Egyesek bűnöző körökkel tartanak fenn kapcsolatot, mások fém és egyebek lopásából tartják fenn magukat, míg a gazdagabbak uzsorakamatra adnak kölcsön pénzt, s ha az adós nem fizet időben, megnézheti magát.” Ugyanezen lapszámban Kakuk alezredes, főkapitánysági szóvivő tömören úgy fogalmazott – talán a feljelentésünket is sérelmezve - , hogy „ a romák jobban ismerik a jogaikat, mint azt bárki gondolná.” A Kék fény műsorvezetője is hasonló hangnemben kommentált. „Ilyesmi bármikor megtörténhet Hevesen, ahol a roma családok egymással és a rendőrséggel is időről időre harcban állnak.” 

Az ügyészségi nyomozás ilyen közegben zajlott, és nem is okozott csalódást azoknak, akik ennek megfelelő végeredményre számítottak. A panaszomban számos kifogással illettem az általam elfogultnak tartott ügyészi vizsgálatot. 

Jóllehet, az illetékes nyomozó ügyészség vezetője a 2007. június 24. napi hevesi eseményekről alig egy-két órával később már tudomást szerzett, az érdemi intézkedést nem tartotta szükségesnek. Miközben a rendőriségi szóvivő már a történtek után néhány órával világgá kürtölte, hogy a hevesi búcsúban a „mulatozó” cigányok az igazoltató rendőrökre támadtak, őket ezért előállították, s ellenük csoportosan, felfegyverkezve elkövetett hivatalos személy elleni erőszak bűntette miatt eljárás indult. 

Amennyiben a nyomozó ügyészség azonnal intézkedik, akkor akár már forró nyomon lehetősége lett volna a résztvevők kikérdezésére, a helyszín megtekintésére, illetőleg helyszíni szemle elvégzésére, a tárgyi bizonyítékok összegyűjtésére, egyéb adatgyűjtésre, tanúkutatásra. Az ügyészség mulasztása miatt azonban mindezeket az ügyben érdekelt – elkövetőként, illetőleg a parancsnoki verzió szerint sértettként szereplő – s ezért mindenképpen elfogult rendőrség tette meg, pontosabban mulasztotta el, megállapítva a saját embereinek eljárásáról, hogy az törvényes, szakszerű és jogszerű volt.

A vitatott igazoltatásban és az azt követő kényszer-intézkedésekben részt vevő hivatalos közegek egyébként az eseményt követően röviddel visszamentek a bűneset helyszínét képező büféhez, ott fényképfelvételeket készítettek, valamint két személyt néhány szóban meghallgattak. A helyszín átvizsgálásától viszont nagyvonalúan eltekintettek, mondván: a büfé tulajdonosa és annak alkalmazottjai ott időközben rendet raktak, az összeszedett tárgyakat a szemetesbe helyezték. Az egyik fényképen jól látható, hogy a büfé melletti szemeteszsáktól 20-30 cm-re áll egy tagbaszakadt kommandós. Vajon mi akadályozta meg, hogy megkíséreljen abban kutakodva a bűnesettel összefüggő nyomokat keresni? Mi akadályozta az állítólag eldobált poharak, üvegek, székek lefoglalását?

Az ügyészség e durva krimináltechnikai mulasztások fölött nagyvonalúan átsiklott, s határozatában azt rögzítette, hogy „a sértettek és hozzátartozóik előadásával ellentétben – a búcsúban árultak üveges sört, abból többen vásároltak is, és ezen üvegekkel részben a rendőröket megdobálták. Az események után késő este készült felvételeken már az összetört üvegek azért nem látszódtak, mert a büfések azt összetakarították.” Az ügyészséget az sem zavarta, hogy az érdektelen tanúk ilyeneket egyáltalán nem mondtak, üvegdobálásról szó sem esett. Sőt, törött üvegekről még a búcsúban intézkedő rendőrök sem tettek említést! Az ügyészség a törött üvegeket annak a dr. O. Gyula ezredesnek a vallomásából emelte be a határozatába, aki egyébként a rendőri intézkedések szabályosságát villámgyorsan néhány óra alatt tényként megállapította, úgy, hogy a helyszínt nem is látta. Szerinte „szakmai szempontból” veszélyes lett volna az eset után a helyszínen megjelenni, s ott adatokat gyűjteni, tekintettel arra, hogy ott „nagyszámú roma kisebbséghez tartozó felhergelt egyének tartózkodnak.”. Nem ártott volna, hogy mielőtt mindezt a szavait kritikátlanul lejegyző nyomozó ügyésszel közli, előtte a beosztottjai körében is tájékozódik, akik talán elmondták volna neki, hogy mielőtt ő aznap este Hevesre megérkezett, már több kommandós, hevesi rendőr és fotós a helyszínen teljesen nyugodt körülmények között fényképeztek és adatokat gyűjtöttek. 

A nyomozó ügyészség nem törekedett a későbbi vizsgálat során sem az eset valamennyi szemtanújának felkutatására, annak ellenére, hogy enyhén szólva is sok ellentmondást lehetett találni a kikérdezett személyek nyilatkozataiban. Még azt a rendőrt – N. Zoltánt - sem hallgatta ki, aki állítólag éppen annál a büfénél igazoltatott két személyt, ahol, és amikor az atrocitásra sor került a cigányok és a rendőrök között. Arra viszont futotta az ügyészség idejéből, hogy olyanokat is részletesen kifaggasson, akik, ha másról nem is, a cigányok természetéről tudtak közölni a jelen nyomozás szempontjából „fontos” információkat.

M. Gábor vallomásának a lényege az volt, hogy minekutána neki „a sergőtől távol, már csak a sarokban jutott hely, semmit nem látott és nem is hallott.” A kérdésekre elmondta, hogy „búcsúkban vagy vásárokban szokásos kiskorúak részéről gyakran előforduló lopkodás…” Közölte azt is, hogy: „El kívánom mondani, hogy más településeken, pld. Erdőtelken vannak olyan személyek, elsősorban roma származásúak, akiket már látásból ismerünk, és közel sem engedjük a standjainkhoz, ugyanis tudjuk, hogy készpénzzel nem rendelkeznek, eleve azzal a szándékkal érkeznek oda, hogy lopjanak.”

L. Imre ugyancsak nem látott semmit az esettel kapcsolatban: „A nap során különösebb esemény nem történt, az az igazság, hogy tőlem nem tulajdonítottak el semmit, azonban hozzátartozik, hogy a tinédzserek inkább a bizsut szeretik lopni.” Bár nem tudott semmiről, azért az ügyész e tanú ítélet alkotását is fontosnak tartotta rögzíteni: „miután az ott lévőket megkérdeztem, hogy mi történt, …csak annyit tudtak mondani, hogy biztosan alapos oka volt a rendőröknek, hogy így vitték el ezeket a férfiakat.” T. Oszkár búcsúbeli árus – nyugdíjas rendőr – beszámolt arról, hogy „állítólag két cigány család közötti konfliktus miatt vittek el onnan embereket, akik egymással összeverekedtek.” Az ügyész kérdéseire azt még el kívánta mondani, hogy „az „megszokott dolog”, hogy a roma kisebbséghez tartozó személyek lopnak tőlünk, árusoktól… gyakorlatilag ezt már előre bekalkuláljuk az árusításba.”

Hasonló módon került sor még legalább további négy-öt személy kihallgatására hasonló stílusban és releváns tartalommal.

Az ügyész szolgai hűséggel rögzítette a rendőr tanúk hasonló szellemű és bizonyító erejű megnyilatkozásait is.

A korábban már említett M. Gábor kommandós parancsnok „a cigányokra jellemző” viselkedésről beszélt. Egyik beosztottja, Gy. Ádám pedig a következőképpen fejezte ki magát tanúvallomásában: „Jellemző, hogy a nők sikítoztak, vinnyogtak, ordibáltak, sírtak, annak ellenére, hogy még semmi sem történt.”  Az ügyész minden skrupulus nélkül lejegyezte a vinnyogtak kifejezést.

G. József  alezredes: „Majdnem 20 éves pályafutásom alatt már nem egyszer tapasztaltam, hogy a hevesi romák „falugyűlést” tartanak a kapitányság előtt,a mikor hozzátartozójukat itt előállítják vagy őrizetbe veszik.”.

Dr. O. Gyula ugyancsak arról panaszkodott, hogy „Sajnos Heves városban kialakult egy olyan gyakorlat, hogy a roma kisebbséghez tartozó egyének családtagjai csoportosan várakoznak a kapitányság épülete előtt.”

Az eljáró ügyészség a kommandósokat oktató rendőrtisztet is tanúként hallgatta ki, s vallomását bizonyítékként értékelte. Szerintem eljárásjogilag is megengedhetetlen, hogy a nyomozás iratait egy arra teljesen illetéktelen – a feljelentett személyekkel jó kapcsolatban lévő, ugyancsak a rendőrség állományába tartozó – személynek teljes terjedelmében a rendelkezésére bocsátották. A „tanú” pedig ezek után kijelentette, a hevesi búcsúban intézkedő kommandósok fellépése példaértékű volt!  Vajon mit szólt volna az ügyészség, ha a romáknak hasonló jogokat vindikálva a védelmükben azt követeltem volna, hogy az ügy összes nyomozati iratát bocsássák mondjuk Kolompár Orbán rendelkezésére? S mit szólt volna, ha Kolompár Orbán, az OCÖ elnöke a hevesi romák búcsúbeli tevékenységét példaértékűnek minősíti? Ezt is bizonyítékként vették volna figyelembe?

Az ügyészség nem tagadta, hogy „bár az igazolásokon helytelenül került feltüntetésre az, hogy az előállított személyeken sérülés nem keletkezett”, ám megjegyzi, a kifogásolt igazolások „saját bemondások” alapján kerültek kiállításra.

Az ügyészség szerint azért sem állapítható meg a közokirat-hamisítás bűntette, mert ezen igazolások anyagi bizonyító ereje nem terjed ki a benne szereplő tények tartalmi valóságára, csupán csak azt bizonyítja, hogy kiállítójának az okiratban megjelölt helyen, időben a bennük foglalt meghatározott személy vagy tárgyi körre vonatkozó adatot közokiratba foglalt.

Megjegyzendő, ha az előállított személyekkel a valós tények ellenére aláíratták azt az igazolást, mely szerint sérülésük nem keletkezett, elhihető-e, hogy önként tették ezt. És elhihető-e, hogy önként nyilatkoztak arról is, miszerint az előállítással kapcsolatban semmilyen panaszuk nem merült fel? Ami már csak azért is igen kétséges, mert volt olyan rendőr tanú, aki azt állította, hogy az előállítottak közül csupán néhányan panaszkodtak. S. Zsolt úgy nyilatkozott, hogy: „Jellemző a helyzetre, hogy 1 vagy két ember panaszkodott az orvos előtt arra, hogy megverték, a többi nem tette szóvá.”

Az ügyészségi határozat nem foglalkozott azzal sem, hogy jogszerű, szabályszerű volt-e az igazoltatás. A rendőrségi törvény 29. § (1) bekezdése szerint egyéb törvényi feltételek megléte esetén a rendőr igazoltathatja azt, akinek a személyazonosságát meg kell állapítania. Ez lényegében megfelel a Magyar Királyi Csendőrség 1927-ben kiadott Szervezeti és Szolgálati utasítása 43. §  307. pontjában foglalt azon rendelkezésnek, amely szerint bizonyos egyéb feltételek megléte esetén „ A csendőr jogosult bárkit, akit személyesen nem ismer, személyazonosságának igazolására felszólítani…” A szabályozás tehát azóta nem sokat változott, legfeljebb annyiban, hogy az akkori szabályzat külön paragrafust is tartalmazott „Cigányok felügyelése és ellenőrzése” címmel. Bár a mostani szabályzatokban speciális cigányokra vonatkozó előírások már nincsenek, de a gyakorlat azért – úgy tűnik - nem sokban tér el a nyolcvan évvel ezelőtti szigorúbb előírásoktól a romákat illetően.

Jelen esetben egyébként maguk a rendőri vallomások bizonyították az igazoltatás jogszerűtlenségét. K. Tibor hevesi rendőrkapitány – aki szabadnapját áldozta fel, hogy részt vehessen a délutáni rendcsinálásban – tanúvallomásában azt nyilatkozta, hogy ”B. Tivadar (hevesi rendőrtiszt) M. Gábornak már elmondta, hogy ő személyesen ismeri az ott ülőket, többel szemben már garázdaság miatt eljárást kellett folytatni.” 

Amennyiben pedig ez így történt, akkor az igazoltatás nem jogszerű rendőri eljárást, hanem éppen ellenkezőleg, indokolatlan zaklatást jelentett, vagyis nem volt más, mint tipikus hivatali hatalommal visszaélés, amely igazoltatás nem a személyazonosság megállapítására, hanem a romák által vitatott „beszólás” megtorlására szolgált. Az igazoltatás szerintem egyéb tekintetben is jogsértő volt. A semmilyen azonosító számmal nem rendelkező, igazolványt fel nem mutató (legalább is e tekintetben senki nem tett ettől eltérő vallomást) rendőrök egybehangzó állításuk szerint a továbbiakban viszont rendkívül szabályosan végezték az igazoltatást. Vagyis M. Gábor parancsnok részéről a napszaknak megfelelő köszönést udvarias magázódó felszólítás követte, amely felszólítást a törvény nevében kijelentés kíséretében meg is ismételt.

Ahogy ezt Sz. Gábor tanú plasztikusan megfogalmazta: „Emlékszem, a napszaknak megfelelően köszönt, magázó viszonyt választva beszélt az ott ülőkkel, akik tegező viszonyt választva válaszoltak.„

Érdekes, hogy az igazolásra történő „rendkívül udvarias” felszólításokat a jelenlévők közül a rendőrökön kívül senki sem hallotta. A kihallgatott rendőrök közül egyetlen egy sem akadt, aki konkrétan beszámolt volna arról, mi volt az a bizonyos „napszaknak megfelelő köszönés.” Jó napot, vagy jó estét? Az adott időpontban – délután öt-hat között - elvileg bármelyik reális alternatíva lehetett, mégis valamennyi rendőr tanútól csak azt tudhattuk meg, hogy a köszönés a napszaknak megfelelő volt. Jellemző, hogy még a romák elleni rendőri feljelentés is csupán a „napszaknak megfelelő” köszönés tényét tartalmazza.

A nyomozó ügyészség nem foglalkozott azzal, hogy a rendőr tanúk többsége szerint az előállított személyek legalább két órán keresztül álltak a rendőrség épületében, falnak fordítva, hátra bilincselve, anélkül, hogy hozzájuk bárki szólt volna. Megítélésem szerint az ügyészségnek, ha nem elfogult a rendőrség irányába, azt is vizsgálnia kellett volna, hogy mi tette indokolttá ezt a több óráig tartó rendkívül megalázó „sarokba állítást”. Az egyik rendőr tanú vallomása szerint széket azért nem tudtak a számukra biztosítani, mert azok kellettek az időközben beérkező hevesi rendőröknek. Vagyis nem akadt hat felesleges ülő alkalmatosság a kapitányságon az előállítottaknak.  Ilyen a vidéki rendőrségek anyagi helyzete.

Az ügyben eljáró nyomozó ügyészség a beszerzett bizonyítékokat is sajátos módon értékelte, vagyis, ami nem illett bele a mulatozó, agresszív cigányokról kialakult képbe, azokról nem vett tudomást.

J. László szerint – akit az ügyész a terhelő tanúk között sorolt fel - a romák igen kulturáltan viselkedtek, nem szóltak be a rendőröknek, az egyik nőt, aki kezében a gyerekkel a földön fekvő férjéhez igyekezett, a kommandós viszont úgy megütötte, hogy leesett a földre. A tanú igen brutálisnak ítélte az egész intézkedést. A tanú nem erősítette meg azt sem, amit a rendőrök akartak az ügyésszel elhitetni, és jó néhányan egybehangzóan vallották, miszerint a cigányasszonyok kisgyerekükkel együtt támadtak a rájuk, majd amikor őket üldözőbe vették, a gyerekeiket pajzsként maguk előtt tartva menekültek.

Az ügyész által ugyancsak a vád tanújaként említett D. Katalin is hasonló vallomást tett. Szerinte is normálisan viselkedtek a roma vendégek. Rájuk – az ügyészi határozatbeli állítás ellenére egyetlen terhelő adatot sem szolgáltatott. Ő is beszámolt arról, hogy a rendőrök egy nőt is megütöttek, mert megkérdezte, hogy „mi szükség van erre az eljárásra, miért ütik a férjemet.”

Az ügyészség jó néhány egyéb olyan tanú vallomását figyelmen kívül hagyta, akiknek a nyilatkozatai nem illettek bele az elképzeléseibe. Említést sem tett például S. István tanúról, aki semmiben nem támasztotta alá a rendőrök nyilatkozatait, annál inkább az ügy sértettjeinek az állításait. Az meg különösen megdöbbentő, hogy azon tanúk vallomását, akiknek a meghallgatását én kértem, s akiknek úgyszintén nincs semmilyen kapcsolatuk a sértettekkel, teljesen figyelmen kívül hagyták. Különösen így történt ez L. Sándor, N. Lászlóné és M. Pál Istvánné vallomásaival kapcsolatban.

Az ügyben folytatott nyomozás kiterjedt arra a sajtó által ismertetett esetre is, hogy mit követett el, s miként szökött meg L. Mónika az egyik „mulatozó” felesége, az állítólagos búcsúbeli erőszakos cselekményét követően. Bizonyos rendőri vallomások szerint ő volt az az egyik támadó, aki egy sörösüveget vagy sörös dobozt dobott a kommandós parancsnokhoz. M. Gábor tanúvallomása szerint, amikor már folytak a bilincselések L. Mónika egy sörösüveggel dobta meg a szegycsontja környékén. M. Gábor a támadója földre rántását követően megkísérelte vele szemben is a bilincselést. Itt a történetnek azonban vége szakadt. A továbbiakról a  rendőr tanú nem beszélt, az ügyész pedig szokott módon ezúttal sem kíváncsiskodott. Később minderről már csak annyi jelent meg a híradásokban, hogy egy elkövető megszökött. Érdekes szökés volt ez! Hiszen L. Mónika sírva végigkísérte a férjét, akit a futballpályán keresztül cipelve előállítottak a helyi rendőrségre. Igen, ez a világ legsajátosabb szökése volt. A keresett személy a rendőrség elől a rendőrség előtt bújt el, majd pedig később állítólag megpróbált oda erőszakkal behatolni mintegy száz társával együtt, hogy a hozzátartozóikat kiszabadítsák.

Mindenesetre L. Mónika nem úszta meg ezt az esetet. A nyomozó ügyészség a napokban gyanúsítottként idézte be a család többi tagjával együtt..